Egy olyan társadalomban, ahol az emberek jelentős része kifelé tökéletesnek akar látszani, belül pedig ordít vagy zokog, gyakran kinézik azt, aki bármilyen formában is kilóg a sorból. Kívülállókká válnak a sérültek, a testileg vagy szellemileg fogyatékosok, vagy éppen azok, akik nem törődve a társadalmi szokásokkal és elvárásokkal, elindulnak a saját útjukon.
Akik mindig csak bólogatnak vagy másokra mutogatnak, azoknak nehéz bármit is kezdeniük ezekkel a kívülállókkal. Vagy ellenséget, vagy alsóbbrendű lényt látnak bennük, de semmiképpen sem az érző embert, akitől akár még tanulni is lehet. Az ego gyakran győzedelmeskedik az emberség felett.
Ezért élnek annyian szorongva olyan életet, ami nem teszi őket boldoggá, félnek a társadalom ítélkezésétől, a családtagok reakcióitól, a szomszédok és ismerősök véleményétől, és akár végleg eltemetik valódi önmagukat.De nem mindenki teszi ezt. Vannak olyan emberek, akiknek az ilyen élet túl kevés. Vannak, akik nem férnek bele a sablonba. Akik nem akarják magukkal vinni a sírba az álmaikat, mert azok sokkal fontosabbak, mint a környezetük véleménye. Ők azok, akik először talán gyomorgörccsel, később azonban már őszintén mosolyogva állják az ítélkező tekinteteket, és ők azok, akik végül nagyon sokak elismerését kivívják – paradox módon pont azért, mert leszarták, hogy ki mit gondol róluk.
Ilyen ember Lorelai Mosnegutu is. A 14 éves román lány komoly testi hiányosságokkal született. Édesanyja a szülés után egyből magára hagyta, amikor kiderült, hogy nincsenek karjai. Egy szociális munkás vette magához, miután hallott a kislányról, aki még az anyjának sem kellett, és ő nevelte fel nagy szeretetben.
Lorelai 3 éves koráig nem beszélt, és járni is csak 4 évesen kezdett el. Nevelőanyja már nagyon korán elkezdte késztetni őt arra, hogy testi hiányosságai ellenére teljes életet éljen. Ceruzát tett a lábujjai közé, hogy rajzolgasson, és a kislány idővel mindent, amihez normál esetben a kezünkre lenne szükség, szépen megtanult a lábával csinálni.
Az iskolában is kiválóan teljesített, de hamar kiderült, hogy ami igazán élettel tölti meg a szívét, az a zene. Elkezdett énekelni, megtanult a lábaival zongorázni, és úgy döntött, hogy kiáll a világ elé azzal, amit szívből képvisel. Bejutott egy neves tehetségkutató versenyre, és azt, ami színpadra lépése után történt, nehéz lenne szavakkal leírni. Érdemes megnézni a produkcióját és a közönség reakcióját is:
Vannak, akiknek az álmuk fontosabb, mint a kifogások – bármilyen komolynak is tűnnek azok. Nem érdekli őket, hogy mit mondanak majd mások, és nem azzal foglalkoznak, hogy mijük nincsen, hanem azzal, hogy mennyi mindenük megvan ahhoz, hogy boldog, teljes életet éljenek. Hogy őszintén kifejezzék önmagukat.
(h/t: Loreleai Mosnegutu)
Ha Te sem férsz bele a sablonba, ha számodra is kevés az „átlagos” élet, akkor jusson majd eszedbe az a 14 éves lány, aki minden akadályt leküzdve kiállt a világ elé, felfedezte önmagában azt a csodát, ami mindig is ott volt, és megosztotta ezt másokkal is.
Mert az életünket sokféleképpen élhetjük, de csak egyszer.
Kocsis Gábor vagyok, mentális segítő, űrkutató mérnök, harcművész, stroke túlélő, a Beszélgetések a Kutyámmal c. könyv írója, a hasznaldfel.hu oldal létrehozója és írója. De ezek csak címkék. Sokkal fontosabbnak tartom azt, amiben hiszek: minden tapasztalatodat fel tudod használni önmagad fejlesztésére és az életed szebbé tételére. Ezt a szemléletet tanítom érthető formában, hatékony módszerekkel.
Írásaim
A Mindennapi Motivációsorozatban legutóbb egy vak gördeszkás fiúval ismerkedhettetek meg,
Tovább
Vannak olyan emberek, akik nem hajlandóak lemondani az álmaikról. Érheti
Tovább
Vannak emberek, akik többet élnek az átlagnál. Most nem az
Tovább
Megteszel mindent, amit csak tudsz. Küzdesz, mindent jól csinálsz és
Tovább
Vannak olyan dolgok, amelyek hiánya sokkal többe kerül, mint az,
Tovább
Kedves Lorelai! Gyönyörűvé varázsoltad lényeddel és a hangoddal a hétvégém. Csodálatos vagy! adj erőt mindenkinek, akinek fájdalma van, és
Szia Gabor 🙂
A You Tube-on lattam mar ezt a videot. Valahol nagyon melyen megerintett!! Es megkonnyeztem. Milyen sokat jelent, amikor olyan kornyezetben nevelkedik egy gyermek, ahol segitik kibontakozni a tehetseget. Es milyen sok hasonlo ember el a vilagban. Vannak koztuk szepszammal, akik a hatranyukat az elonyukre tudtak forditani.
Sajnos most olyan tarsadalomban elunk, ahol nagyon hamar kitaszitott lesz azokbol, akik “masok”, mint az atlag emberek. Sokkal konnyebb megbelyegezni, mint segiteni, vagy csak szimplan bekenhagyni oket.
En azt gondolom, hogy rengeteg egeszsegesnek tuno ember sokkal “betegebb”, es elesettebb, mint akiket annak tartanak. Jo lenne meglatni masokban az EMBERT!!
Koszonettel. Udv. Rozika.
Ez csodálatos. Csak tanulhatunk ettől a fiatal kislánytól.
Köszönöm,hogy megosztottad ezt a történetet.
Üdvözlettel: Viktória
Kedves Dóra,
nagyon örülök, hogy tudtam segíteni, Köszönöm szépen, hogy olvastad. 🙂 Az erőt pedig nem én adtam, én csak szeretném megmutatni a sajátodat.
Legyen nagyon szép napod! 🙂
Kedves Gábor! Gratulálok ehez az írásodhoz is, és köszönöm hogy megosztottad velünk ezt a történetet.El sem tudod képzelni, hogy most mennyi erőt adtál ezzel nekem. Köszönöm!