Időnként megdöbbenek, hogy beszélnek egymással emberek, akik állítólag szeretik egymást. Ez lenne a szeretet? Hogy „szánalmas barom vagy”, hogy „már megint elcseszted, te hülye”, vagy hogy „menj a picsába, te idióta seggfej” ? Tényleg belefér ez egy szeretetalapú kapcsolatba?
És ezek még csak a szavak; a tettek legalább ekkora károkat okoznak. A kicsinyes bosszúk. A gennyes játszmázások. A másik ember megalázó helyzetbe kényszerítése. A szeretetmegvonás bűntette. A bizalommal való visszaélés. Az őszinteség hiánya.
Párok, családtagok, jó barátok játsszák el ezeket egymással nap mint nap, mintha nem is szabad akaratukból lennének együtt, hanem valami külső kényszer hatására. Berobban egy-egy ilyen jelenet, aztán jó esetben megbeszélik a dolgot és kibékülnek. Ami azonban ennél sokkal gyakoribb, az az, hogy inkább szőnyeg alá söprik az egészet. Hiszen ez jár a legkevesebb energiabefektetéssel, ráadásul a felelősségvállalás elől is elmenekülhetnek.
Aztán kezdődik minden elölről: újabb értelmetlen harc, újabb fölösleges bántás, újabb aljas beszólogatás, vagy újabb lélekgyilkos csend. A rövidtávon kényelmes konfliktuskezelési stratégia ritkán vezet hosszútávon is pozitív eredményhez; általában inkább a kapcsolat lassú mérgezését szolgálja. A kapcsolat és a benne lévő emberek lelkének következetes rombolását.
És tudod, mi a legmegdöbbentőbb az egészben? Az, hogy az ilyen esetek nemcsak szar kapcsolatokban fordulnak elő, hanem még a legjobbakban is. Még a szeretetre épülő, őszinte, általánosságban véve kiegyensúlyozott kapcsolatokban is képesek nyírni egymást az emberek. Nem függ ez sem intelligenciától, sem életkörülményektől, sem a szocializációs képességek meglététől.
Emberek, akik elméletileg szeretik egymást, úgy viselkednek egymással, mint egy felmosóronggyal. Tulajdonképpen a felmosórongy még jobban is jár: azt csak földhöz vágják, felmossák vele a padlót, kifacsarják, aztán hagyják nyugodni. Nem cseszegetik tovább, mint ahogy azt ember emberrel teszi.
A tolószékben felértékelődtem
Érdekes, mennyire relatív a szeretet értéke. Hat és fél évvel ezelőtt, amikor a halál szele egy stroke formájában megcsapott, senkinek nem jutott eszébe veszekedni velem. Hiszen ki cseszegetne valakit, aki éppen a tolószékben ülve a hányótálat szorongatja? Kinek jutna eszébe szidni, megalázni, ellehetetleníteni egy olyan embert, akibe éppen életmentő infúzió csepeg? Ki gondolna játszmázásra akkor, amikor még a szívében egészen friss a seb, amit szerette elvesztésének lehetősége ejtett?
Nyilván vannak olyan emberszabású lények is, akik ilyen helyzetben is képesek mocskos lábbal megtaposni a másikat, de aki valóban embernek mondható, az nemcsak azzal nem tesz ilyet, akit szeret, hanem senkivel sem. Amikor belénk hasít a fájdalom, hogy elveszíthetünk valamit, akkor hirtelen ez a valami nagyon felértékelődik. Egy kapcsolat, egy életszínvonal, és maga az élet is. A kétségbeesés erős motivációs forrás tud lenni.
Amikor azonban a veszély elmúlik – vagy legalábbis a veszélyérzet eltűnik –, az életkörülmények szépen visszarendeződnek, és minden folytatódik pontosan ugyanúgy, ahogy azelőtt. Egészségesen már én sem hiányoztam annyi embernek. Már nem voltam féltett kincs a hozzám közel állók nagy részének. Megszokottá vált a jelenlétem, megszokottá váltak a jó és rossz tulajdonságaim, megszokottá vált az élet, megszokottá váltak a benne zajló játszmák is. De én magam is rendszeresen visszacsúsztam a megszokásba, hiába váltam figyelmesebbé és tudatosabbá a stroke-nak köszönhetően.
Mert a tudatosság és az önismeret kevés ehhez. Csökkenthetik a játszmák, a bántások és a csatározások számát egy kapcsolatban, talán még a mértéküket is enyhíthetik (bár egyáltalán nem biztos, hogy ez utóbbi megvalósul), azonban nem változtatnak a tényen, hogy szeretet ide vagy oda, könnyen válunk kis köcsöggé a másik emberrel. Sőt, nagy köcsöggé is.
Mert ami van, azt hamar megszokjuk, és csak az kell nagyon, ami nincs – vagy amit félünk elveszíteni.
A gaznak is van gyökere
Megelégedhetünk ennyivel is. Mondhatjuk, hogy ez van, még a szeretteinkkel is tudunk szemetek lenni, és a mindennapi kis háborúk, játszmázások, sértődések és békülések még a legjobb kapcsolatoknak is természetes részei. Ez tulajdonképpen igaz is, hiszen mindannyian követünk el hibákat, egyikünk sem tökéletes. Ez azonban elég sovány vigasz, ami által sem szebbé, sem könnyebbé nem válik egyikünk élete sem.
Érdemes inkább mélyebbre menni picit. A gaz, ami kapcsolatainkban megjelenik – és van, hogy teljesen eluralkodik – nem a semmiből jött, hanem mély gyökerei vannak. Ezért nem jó stratégia tüneti kezelésként visszavágni a másiknak, vagy megpróbálni eltemetni magunkban a fájdalmat. Aminek az okát nem szüntetjük meg, annak a tüneteit hiába kezelgetjük. Ha tartós megoldásra vágyunk, akkor érdemes lemenni a konfliktus gyökereihez.
Három alapvető oka is van annak, hogy azokba rúgunk bele a legtöbbet – és gyakran a legnagyobbat –, akiket a legjobban szeretünk.
Az első ok borzasztóan egyszerű, és a kegyetlenségét is éppen ez adja: azért tesszük, mert megtehetjük. Mert belül mélyen érezzük, hogy a kapcsolat erős, ezért úgyis kibírja mindazt a szemetet, amit beleöntünk. Hogy a másik ember úgyis szeret minket, ezért elviseli a gyengeségeinket. Hogy vele nem kell olyan finoman beszélnünk, nem kell olyan tisztelettel viselkednünk, mint azokkal, akik nem állnak hozzánk olyan közel, hiszen nála látszólag nincs akkora tétje a dolognak. Simán elengedhetjük az indulatainkat, visszaélhetünk a szeretetével és az idejével, mert úgyis velünk marad. Vagy nem.
A második ok életviteli sajátosságainkra vezethető vissza. Egyrészt divattá vált rohanni és megpróbálni egy seggel rengeteg lovat megülni, másrészt általános társadalmi jelenséggé vált az elszigetelődés az emberek között. E két tényező – amelyek egymással is összefüggnek – következményeként rengeteg frusztráció halmozódik fel az emberekben, amit cipelnek magukkal minden egyes nap anélkül, hogy feldolgoznák magukban.
A frusztráció és a stressz időzített bombái vagyunk, és gyakran elég egy pici szikra, ami berobbant minket. Ezt a szikrát pedig már csak statisztikai alapon is azoktól kaphatjuk legnagyobb valószínűséggel, akikkel a legtöbb időt töltjük. Nem számít, ha a szerettünknek semmi köze a feszültségünk valódi okához, nem számít, milyen jelentéktelen kis hülyeségen kapunk vele össze, akkor is őrá zúdul a kirobbanó szemét teljes mennyisége. Hiszen ott van mellettünk, így hát még a seggünket sem kell felemelnünk ahhoz, hogy keressünk valakit, akire mindent kiönthetünk.
A harmadik ok pedig nem más, mint az ego arroganciája. Könnyen csücsülünk bele az igazság bajnokának kényelmes szerepkörébe. Nagyon határozottan tudjuk azt gondolni, hogy a saját igazunk egyenlő az egyetemes igazsággal, amit mindenki másnak alkalmaznia kell. Mert mi így gondoljuk. Mert ezt tanultuk, ebben éltünk eddig, és ebben akarunk élni ezután is. Tulajdonképpen az történik, hogy a saját képünkre akarjuk formálni a másik embert.
Ez viszont nem a szeretetről szól – hiszen elfogadás nélkül nincsen tiszta szeretet –, hanem csak a saját világképünkhöz való görcsös ragaszkodásról.
Mocskos vízből nem jó inni
Emberek vagyunk. Tévedünk, követünk el hibákat, teszünk olyan dolgokat, amiket idővel átértékelünk… Aztán újra hibázunk. Én is. Mindannyian. De emberi mivoltunk egyik legnagyobb lehetősége az, hogy a hibáinkból tanuljunk. Hogy kétszer ugyanazt a hibát lehetőleg ne kövessük el, hanem még ha lassan is, de valamiféle felfelé mutató tendenciát mutasson a fejlődési szintünk.
Mégis újra és újra belemegyünk ugyanazokba a játszmákba, mintha ragaszkodnánk hozzájuk. Elfelejtjük, hogy nem örökké élünk itt a Földön, és azokkal, akiket szeretünk, csak korlátozott időt tölthetünk együtt. Elfelejtjük megbecsülni azt, ami van, és éppen ezzel tesszük tönkre azt. Pedig annyira alapvető dolog lenne, hogy ezt felismerjük és változtassunk rajta. A pohárba, amiből inni szeretnél, nem pisilsz bele. Emberi kapcsolataid szeretet-poharába sem érdemes belerondítanod, ha onnan még bármit is szeretnél kapni. Meg amúgy sem. Mert büdös. És mert nem oda való.
Gondold meg, mi lenne, ha teljesen egyedül élnél, remeteként egy hegy tetején. Képzeld bele magad a helyzetbe, amennyire megy. Mit kezdesz most a frusztrációiddal? Mit teszel, ha idén nem termett az almafa, vagy elszaladt a kecskéd az éj leple alatt? Kin vezeted le a dühödet és a kétségbeesésedet? Egy ideig talán rugdosod a fákat és hajigálod a köveket, de hamar rájössz, hogy a természetet úgysem tudod lenyomni, így a rombolásod egyből értelmét veszti. Emberhez nem szólhatsz – maradtál magadnak. Kénytelen vagy tükörbe nézni.
Ez az egyedüllét ereje. Ilyenkor derül ki, hogy mennyire vagy bölcs, mennyire vagy erős, és mennyire vagy az, akit magadról hiszel. Mert másokat leordítani könnyű, mások hiányosságait észrevenni szintén nagyon egyszerű, de békével és szeretettel megoldani egy konfliktushelyzetet már sokkal nehezebb dolog. Legalábbis eleinte. Idővel egyre könnyebbé válik ez is, mert egyre hamarabb észreveszed magadon, amikor belső egyensúlyodból kizökkenve a saját szemeteddel fertőzöd a másik ember iránti szeretetedet.
Ennek a felismerésnek alapvető feltétele a tudatosság és az önismeret – de ezek csak az első lépést jelentik. A következő lépés a szokások kiépítése. Olyan szokásoké, amelyek felülírják a régieket; felülírják a másik ember – és önmagunk – mérgezését, felülírják a külső körülményeink negatív hatásait, és felülírják még a saját ego-nkat is.
Apró szokások. Egy mosoly. Egy megértő tekintet. Egy segítségnyújtás a dühös kiabálás helyett. Egy váratlan telefon csak úgy, nem szükségből, hanem azért, mert fontos számodra a másik ember. Fontos, és nem várod meg, hogy ezt egy tragédia ismertesse fel veled.
Ha szeretnél inni a pohárból, ne pisilj bele.
Kocsis Gábor vagyok, mentális segítő, űrkutató mérnök, harcművész, stroke túlélő, a Beszélgetések a Kutyámmal c. könyv írója, a hasznaldfel.hu oldal létrehozója és írója. De ezek csak címkék. Sokkal fontosabbnak tartom azt, amiben hiszek: minden tapasztalatodat fel tudod használni önmagad fejlesztésére és az életed szebbé tételére. Ezt a szemléletet tanítom érthető formában, hatékony módszerekkel.
Nagyon durva,ugyanakkor meg találó is,csak remélni tudom akitől megosztottam nem szenvedte el mindezeket! És félő hogy pont nem azok olvassák,kinek nevelődni illene! köszönjük a nyers nevelés stílust!
Kedves Gábor!
Csak megerősíteni szeretném írásodat, sajnos a fent leírtak igazsága megcsapott engem is. Sokféle trauma éri az embert mire felhagy a játszmákkal, és megpróbál egy sok éves folyamatot visszafordítani.
Néha lehetetlennek tűnik, mert amit sok év alatt mérgez meg az ember, azt csak gyökeres változtatással sikerülhet megváltoztatni, a bizalmat nagyon nehéz visszaszerezni. Recept nincs, minden játszma más, más indíték, más mélység, más reakciót kíván.
A visszarendeződés egy-egy pozitív változás után, pedig csakis azért történik meg, mert egy ilyen trauma, nem mindenkit érint meg ugyanazzal a mélységgel. Ha a trauma feledésbe merül, a játszmák is újra jönnek, és attól jön először akit kevésbé érintet meg…
De az ember mindenből tanul, vagy nem 🙁
Kedves Gábor!
Nagyon szeretem olvasni az írásait.Életszerűek,segítenek a mindennapokban.Én igyekszem is megfogadni azokat,amik rám is vonatkoznak.Azt gondolom,hogy akiknek még nagyobb szüksége lenne ezekre a tanácsokra,nem olvassák az ön írásait,nem keresik a jobbá válás útját,nem is értik az egészet.Lelki vakságban szenvednek.Nem tapasztalom,hogy a szeretet ereje meg tudná változtatni Pl.az én kapcsolatomat..Így aztán tűrök,meg sírok,meg kapaszkodom az Pl.az ön írásaiba,és mindig magamban keresem először a hibát..Na mindegy,akármilyen is az életem,az Ön írásai nekem segítenek és még egyszer csak köszönni tudom.
Üdvözlöm és jó egészséget kívánok:Erzsébet
Tisztelt Kocsis Gábor!
Nagyon pontos kifejtése az emberi kapcsolatokban bekövetkező konflitusokról.
Tisztelt Kocsis Gábor!
Írása nagyon pontos megfogalmazása az emberi kapcsolatokban bekövetkező konfliktusok stációiról. Magam is ott tartok 75 évesen, hogy egyedül, vagy elfogadva tovább.
Nagyon az előbbi mellett szól a döntés, csak a lelkiismeret furdalástól félek, de ott a másik része a problémának: a társnak hol a lelkiismerete?
Köszönöm írásait, üdvözlettel: Klári
Kedves Gábor!
Nagyon jó és aktuális témát talált megint…köszönöm!
Felhasználom az életemben, mert már megtörtént velem is…és talán abban igaza van az előttem szóló Major Lászlónak, hogy finoman, szeretettel legyőzni a gonoszt, de van, amikor ez sem segít, mert a másik képtelen szeretetet adni, csak elfogadni, vagy energia formájában elrabolni…
Nem számít, ha sír a másik, lassacskán elveszíti az önbizalmát, mert magát hibáztatja, vagy éppen értéktelennek tartja, míg a másik ego-ja hízik, hisz mindig ő az első, a legjobb, a legokosabb…és ez hamis önbizalmat ad, hamis sikerélményt, hisz vakok közt király a félszemű…
Köszönöm, hogy emlékeztetett rá, hogy van egy mérték, egy határ, melynek látható körvonalait meg kell húznunk és menteni, ami még megmaradt én-képünkből megmaradt, elbúcsúzni, lehet, igaza van, a veszteség talán a legjobb tanító, hogyan kellett volna megbecsülni, szeretni a másikat, amíg még volt, amíg önként naponta nekünk ajándékozta a szívét, lelkét, de olcsón adta, nem becsültük..
Mennyire vágytam megtanulni mindezeket, de sajnos úgy tűnik, csak a saját tapasztalat, saját fájdalom tesz tisztánlátóvá…van, akivel nem lehet, mert még Teréz anyában is meglátná a rosszat…
Köszönöm, üdv, Magdolna Sopronból
Tisztelt Kocsis Gábor!
Édesanyám Kocsis Ilona gondolatai csengnek vissza írásából. Szerencsére rokonaim közül ennyire elvetemült nincs.
Tapasztalatom szerint ezek az érintettek azt vallják magukról,hogy ők a legbecsületesebb emberek. Ellenük nem lehet
finomságokkal eredményt elérni,de azért meg kell próbálni