Fantasztikus értékeket kaptunk gyermekkorunkban. Megtanultunk deriválni. Megtanultuk, mikor volt a Mohácsi vész és melyik népet kell utálni. Megtanultuk, mi történik a rézlemezzel, ha tömény salétromsavval lép reakcióba, és megtanultuk azt is, hogy miért annyira fontos önmagunk és mások elfogadása. Ja nem, ezt nem tanultuk meg. Pedig mennyivel kevesebb lelki nyomorék szaladgálna az utcákon, ha megtanultuk volna.
A kisgyerek legyen okos és szép, és mindkettőért elismerés a jutalma. Néhány évvel később aztán az önmagát felnőttnek képzelő nagy gyerek pontosan ugyanerre törekszik egész hátralévő életében: arra, hogy az elvárásoknak megfeleljen. Legyen okos, legyen szép, tűnjön ki valahogy, de a sorból nehogy kilógjon.
Nem kell ezért semmit sem tennie (elég csak mechanikusan követnie a gyermekkorában berögzült mintákat), mégis igen nagy árat fizet érte. Fizet az önbecsülésével. Fizet a lelki békéjével. Fizet az álmaival, amiket soha nem valósít már meg. És fizet az idejével, amit önmarcangolással és görcsöléssel tölt el – és amit soha többet nem kap már vissza.
Ez egy dolog. Azonban egy lelki nyomorék nemcsak maga fizet, hanem – akarattal vagy akaratlanul – másokat is erre próbál kényszeríteni. Vagy úgy, hogy egy folyton siránkozó, folyton bajokkal küszködő, önmagában életképtelen energiavámpírrá válik, vagy úgy, hogy egy másokon keresztülgázoló seggfejjé. Akármelyik utat is választja (többnyire tudat alatt), az életmódja másokra nézve is ártalmas.  Persze ezek végletek, de a köztes fokozatok sem feltétlenül egészségesek.
De hogyan torzul valakinek olyan észrevétlenül, mégis olyan hatékonyan a lelki egyensúlya, hogy felnőttként önmagát és a környezetét is rombolja?

Mit kaptál a zsákodba?

Nem az a fő gond, hogy rengeteg fölösleges dolgot tanulunk meg gyermekkorunkban, hanem az, hogy sok fontos dolgot nem. Olyan dolgokat, amik az életre készítenének fel. Olyan dolgokat, mint például önszeretet, empátia, elfogadás, kudarchelyzetek feldolgozása és kezelése.
Mert az önmagában baromi kevés, hogy megtanuljuk, hogy ha rosszat teszünk, azért büntetés jár, hiszen azt nem tanuljuk meg, hogy a jó és a rossz relatív fogalmak, és nem a büntetés elkerülése a legerősebb motivációs forrás, hanem az, hogy olyan célért tegyünk, amiben őszintén hiszünk.
Ahogy az is nagyon sovány tanítás, hogy ha keményen dolgozol, eredményeket érhetsz el, hiszen azt nem tanuljuk meg, hogy az eredmény, amit elérsz, nem biztos, hogy a Tied marad, mert keményen dolgozni rabszolgaként is lehet. Erre épül az oktatási rendszerünk – ami nem meglepő, hiszen jó robotokat így lehet termelni a leghatékonyabban –, de rengeteg szülő is beszáll ebbe a hajszába.
Az én gyerekem a legokosabb! Az én gyerekem a legszebb! Az én gyerekem a legilyenebb és legolyanabb, és amúgy is ő az enyém, az én büszkeségem! Önmagam elől is eltitkolt hiányosságaim csodálatos kipótolásának lehetősége, az ego-m megcsillanása, az elcseszett életutam beteljesülése.
De vajon hány szülő tudja anélkül, hogy a lelkiismerete kiabálni kezdene, teljes nyugalommal és bizonyossággal kijelenteni: Az én gyerekem boldog. Nem a legboldogabb, nem boldogabb, mint a szomszéd Marika vagy az unokaöccs Pistike, hanem egyszerűen csak boldog. Érted? Mindenféle hasonlítgatás, mindenféle versenyzés, mindenféle görcsösség nélkül, a külvilág helyett magát a gyermeket nézve. Vajon hányan tudják kimondani ezt a négy szót úgy, hogy a plafon nem akar rájuk szakadni?
Legyél okos, legyél szép – de ne önmagadtól, hanem azért, mert én annak tartalak! Ugye érted már, miért van ennyi boldogtalan ember, és miért próbálják ennyien kétségbeesett vásárlással, frusztrált önmarcangolással, másokkal való csatározással kitölteni azt az űrt, ami gyerekkoruk óta tátong a lelkükben.

A valódi fogyatékosság nem fizikai

Sokan megbámulják a tolószékben guruló férfit. Megsajnálják a féllábú nőt, szánalmat éreznek az értelmi fogyatékos kisgyerek iránt, miközben az a helyzet, hogy valódi fogyatékosságban nem a fizikailag vagy szellemileg hátrányosabb helyzetűek szenvednek, hanem azok, akiknek a lelkéből hiányzik egy darab.
Boldog ugyanis lehetsz végtagok nélkül is (nem is egy példa van erre), de úgy egészen biztosan nem leszel az, ha önmagadat nem tudod szeretni, és a környezeteddel is folyamatosan konfliktusban vagy. Csak hát a lelki nyomorékon nincs mit megbámulni, hiszen pontosan úgy néz ki, mintha egészséges lenne. Egészen addig, amíg meg nem ismered egy picit.
Mi jut eszedbe arról, ha azt mondják valakire, hogy intelligens? Okos, igaz? Vág az agya, képes megoldani bonyolultabbnál bonyolultabb feladatokat, és sokra viheti az életében, ha akarja. De mondok most valami mást, ami talán szokatlanul hangzik majd:
Ez az ember intelligens. Képes szeretni önmagát, odafigyel másokra, nem akar senkit sem megváltoztatni, elfogadja azt, hogy nem ő a világegyetem irányítója, elismeri a hibáit, tanul belőlük, és mindent megtesz azért, hogy kijavítsa azokat.
Gondolom időközben rájöttél, hogy kétféle intelligenciáról volt szó az imént: elsőként az értelmi intelligenciáról, ami kétségtelenül hasznos dolog, ám a társadalom egyfajta kizárólagos értékként tartja számon, másodikként pedig az érzelmi intelligenciáról, ami legalább ilyen fontos, és aminek szintje a népesség átlagát nézve a béka segge alatt van.
Talán ezért vagyunk ennyiszer bunkók egymással. Ezért utáljuk magunkat, ha válsághelyzetbe kerülünk. Ezért megyünk bele értelmetlen, ám annál kényelmesebben kiszámítható játszmákba. És talán ez az oka annak is, hogy a legtöbb ember csak hajszolja a boldogságot, de évente egy-két jobb nap (vagy óra) kivételével soha nem tapasztalja meg azt.
A lelki nyomorékoknak nincsen tolószékük – de hamar felismered őket, amint elkezdesz beszélgetni velük.

Tényleg ekkora gáz van?

A helyzet természetesen annál jóval árnyaltabb, mintsem hogy ezer-párszáz szóban le lehessen írni (ráadásul sokan még ennyit sem hajlandóak olvasni, úgyhogy köszönöm, hogy Te igen). Ez csak egy gondolatébresztő. Egy figyelemfelhívás, hogy talán van még mit csiszolnunk az értékrendünkön. Mindannyiunknak.
De mindezt megtehetjük annak tudatában, hogy nemcsak a sérülés, hanem a gyógymód is bennünk van. Nem a gyógyszer, mert szerekkel a legritkább esetben lehet gyógyítani, hanem a mód, amivel változtathatunk az életünkön – és a körülöttünk élőkét is szebbé tehetjük.
Nem gondolom, hogy a változás utópia lenne. Főleg nem úgy, hogy igen is vannak csodálatos példái a feltétel nélküli szeretetnek, amit nap mint nap megtapasztalhatunk. Vannak, akik önzetlenül segítenek másoknak. Vannak, akik megbecsülik a szeretteiket. Vannak, akik képesek bocsánatot kérni, ismerik a „köszönöm” szó jelentését, és maguknak is meg tudnak bocsátani, ha éppen mélyre kerültek.
Valahol mindannyiunkban megvan ennek a lehetősége. Igen, van, akiben jó mélyre van eltemetve, de sokunknak csak egy picit kell kapirgálnia ahhoz, hogy megtalálja. Hogy ne csak néha kerüljön felszínre az érzelmi intelligencia, hanem tudatosan a mindennapjaink részévé váljon. Hogy ne csak okosak és szépek akarjunk lenni, hanem megtanuljuk megbecsülni egymást és önmagunkat.
Nem olyan bonyolult ez. Kezdetnek tökéletesen elég, ha útravalóul elviszel magaddal egyetlen mondatot: Figyelek rád, és figyelek magamra.
Ha Neked hasznos volt, másoknak is az lehet. Kérlek, segíts eljuttatni hozzájuk is.
Ha személyes segítségre vagy új impulzusokra van szükséged, várlak szeretettel a személyes tanácsadásomon.